[ 2013.10.24 ]

„A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradnak” 

Dan Brown ismét letett valami az asztalra. Nem volt még elég Robert Langdon professzorból, ismét kapott egy esélyt, jelenleg a világ megmentésére. Nem túl meglepő, hogy ismét egy csinos hölgyeményt kap partnerként, aki többször megmenti az életét. Adjuk a történethez egy fejlövést követő amnéziát, egy csapat kigyúrt feketébe öltözött katonafélét, egy idegbeteg főgonoszt és máris meg van a tipikus Dan Brown regény.

Miért lenne ez más mit a többi? Mitől jobb, vagy rosszabb? Íme, a válasz: Azok a hihetetlen csavarok a történetben. Az Infero olyan, mint egy drog. Elkezdi olvasni az ember és nem hagyja nyugodni. Látszólag minden egyértelmű, nincs semmi váratlan.

Az író pofátlan módon belekényszeríti az olvasót abba, hogy azt gondolja, mindet tud, mindent ért. Kényelmes érzés, sőt megnyugtató, hogy végre képben van az ember. Kikövetkeztet valamit, rájön, örül neki, de aztán történik valami. Egy pont, ahol kitépné az összes szál haját, aztán pedig a könyv lapjait apró kis cafatokra. Aztán egy pillanat múlva, mikor rájött, hogy mit tett, összeragasztaná a darabkákat, csak hogy megtudja, mi a franc fog történni.

Az Infero bosszantó, frusztráló és zseniális. Ez nem csak egy könyv, ez egy olyan könyv, aminek a mondanivalója olyan gondolatokra kényszerít az ember, amitől megijed.


Holc Viktória
Kép: internet