[ 2008.10.03. ]

Vajda Attila olimpiai aranyérmes létére fantasztikusan szerény maradt. Nem szereti a sztárságot, ő csak sikeres sportoló akart lenni és örömet okozni a magyaroknak, de ha kérdezik, válaszol…

Ez úgy nézett ki, hogy leszállt a gép, utána elvittek minket a SYMA csarnokba, ott volt egy fogadás, utána elmentem a Farkasréti temetőbe, Kolonics Gyurinak a sírjához, lerakni a csokromat, amit kaptam az arany mellé, és utána jöttem Szegedre, először a szülőkhöz, majd később a belvárosba.

Most folyamatosan rohansz, Peking, Moszkva, Hawaii. Mikor lesz időd kipihenni, ezt a fárasztó időszakot?
Így van, most két dolog van az életemben, az egyik ez a moszkvai esemény, amire meghívott az orosz állam, 200 métert kell eveznem majd valami tavon. Nem az én számom, de kibírok kétszáz métert, még hogyha fájni fog, akkor is. Utána pedig Hawaii, 60 kilométer az óceánon, egyik szigetről a másik szigetre, egy erre kitalált hajóval, erre megfelelő csapattal, és egy-két és fél hetes edzőtáborral előtte. Ez félig-meddig nyaralás, félig-meddig pedig kőkemény munka lesz. Remélem, hogy ezután pihenhetek.

Úgy mentem ki, hogy szeretnék nyerni. Úgy éreztem a tavalyi év alapján, meg az idei évben is, hogy voltak olyan versenyek, amik azt mutatták, hogy jó formában vagyok. Láttam, hogy igazából tényleg toronyesélyes vagyok 1000 méteren.

Mi nem az Olimpiai faluban laktunk, ezáltal nem is igazán láttuk azokat a futamokat, amikben a többiek indultak. Egy-egy futamot láttunk a helyi tévében, illetve Interneten keresztül. Rossz érzés nem volt bennem amiatt, hogy ők így szerepeltek, nem éreztem nyomás alatt magam. Nyilván sajnáltam, hogy nem született egész addig arany, de hát ez egy ilyen verseny.

Ez olyan dolog, hogy amikor én odaállok a rajthoz, akkor én elhatározok valamit, és azt megpróbálom véghez vinni. Valamilyen szinten figyelnem kell a többiekre, érzékelnem kell, ez a legjobb szó rá. Most is ez volt, higgadt tudtam maradni, és ez hozta meg végül a győzelmet. A nézelődés idő és energiavesztéssel járna.

Édesapámmal beszéltem telefonon, de igazából nem sokat, mert azonnal mennem kellett eredményhirdetésre. Gyakorlatilag csak köszöntek, gratuláltak, és már mehettem tovább. Utána szépen apránként jöttek a további köszönő levelek, sms-ek, valami háromszáz e-mailt kaptam, meg vagy száz sms-t. Félelmetes volt, mire végigolvastam, meg is őrültem, de jó érzés volt.

Az igazság az, hogy nagyon meleg volt, szél nem fújt, ami még inkább megnehezítette az egész munkát. A páratartalom volt a legbrutálisabb az egészben, hiszen nagyon sokan elkezdték a futamokat, beindultak, és nem bírták végig ebből kifolyólag. Mi európaiak nem is tudjuk elképzelni, de amikor érzed, hogy gyakorlatilag szinte vizesedik a tüdőd, az elég rossz.

Ezt az egész sportot úgy kell elképzelni, mint egy munkahelyet. Csak annyi a különbség, hogy ez egy olyan munkahely, ahová örömmel mész dolgozni. Azt csinálod, amit szeretsz. Így nem kell külön motivációt keresni.

Általában egy nap kétszer edzek, összességében olyan hat órát. Eközben van azért pihenő, tanulás, meg egyéb ilyen dolgok, amik kitöltik azt a szabadidőt, ami van. Az edzésidőn kívül gyakorlatilag szabad programom van.

Nagyon szeretek vezetni. Beülök a kocsiba és nem igazán gondolkozok azon, hogy hogyan, meg merre, csak beülök, elindulok valamerre a világba, és valahol kikötök. Ez is egy jó kikapcsolódás.

Egy dolgot leszögeznék. Én soha nem akartam sztár lenni. Jobb szerettem volna névtelenségben jó eredményeket elérni, de hát a kettő nem megy külön. Nem az, hogy teher, de érzem, hogy nagyon szétszedik az embert. Én úgy fogalmazok, hogy megpróbálom túlélni ezt az időszakot. Ha kérdeznek, akkor én válaszolok. Csak éppen meg kell találni a helyes időbeosztásokat, ami most baromi nehéz. Foglalkoztatok egy menedzsert, aki segít nekem abban, hogy beosztja az időket. Én mindig csak annyit mondok, hogy mi a telefonszáma, aztán engem ne hívjanak. Én sportoló vagyok. Megdolgoztam azért, hogy valaki legyek, és nem sztár akartam lenni, hanem egy sikeres sportoló, aki örömet okoz azoknak a magyar embereknek, akik megnézik a futamaimat.

Az elkövetkezendő száz évben nem. Mint sportoló, tudom azt, hogy ennek az országnak mik a lehetőségei, és gyakorlatilag, hogy hol állunk most, ez az olimpia nagyon szépen megmutatta, hogy hol is tart a magyar sporttudomány. Arányaiban nézve, a lehetőségeinkhez képest, mi kétszáz százalékot teljesítünk.

Mind a kettő reális, csak az az igazság, hogy eltelt négy év, és az akkori lehetőségeink egészen mások voltak. Mi ugyanazon a szinten maradtunk, és ez nem rajtunk múlott, minden egyes sportoló úgy gondolom magához képest kétszáz százalékot hozott ki, most ezzel tudtunk három aranyérmet szerezni.

Nagyon nehéz, de a magyar sportolók, hidd el, hogy mindent megtesznek a fejlődésért, de lehetőség hiányában nagyon nehéz fejlődni. London egyszerre van messze, és egyszerre van közel. Négy évig szinten tartani valamit nagyon nehéz, ugyanakkor négy év alatt fejlődni is nagyon nehéz.