[ 2017.03.22 ]

 Úgy neveltek bennünket, hogy elhittük, bármik lehetünk, bármire képesek vagyunk.  Csakhogy a valóság jól pofon vágott minket. A bármi nem lehet bármi, és amire képesek vagyunk, nagyban függ a körülményektől vagy a lehetőségektől. Sajnos.

Persze a határtalan világ számos opciót nyújt nekünk a különböző helyzetekben, és általában azt sem tudjuk, hogy melyik a rosszabb. Vagy akár a jobb, helyzete válogatja.
Mégis, a legtöbb ember azt hiszi magáról, hogy különleges. Bármire képes és azt bármikor meg tudja tenni. Ő az egyetlen kivétel a sok közül.
Persze, különleges és más. Minden ember az. De akármire és bármire nem lehet képes mindenki, aki azt hiszi, hogy Ő az az Egy. Egy kicsit lehangolónak tűnhet, de így van.  Nem az önértékelés, ami lerombolandó. Pont, hogy inkább azt kellene rendbe rakni! Inkább a téveszméket, amiket magukra képzelnek az emberek, azokat kellene eltűntetni. Mert ha sokáig abba a hitbe ringatja magát az ember, hogy belőle még csillámpóni is válhat, akkor előbb utóbb csalódni fog.
Ezzel nem célom, hogy beskatulyázzam az embereket, nem is szeretném, hogy mindenki átlagosnak érezze magát! Küzdjenek és harcoljanak az álmaikért!
Viszont érdemes lenne azon eltűnődni, hogy vajon az egyediség az egyedi-e?
Egyre gyakrabban találkozom azzal a jelenséggel, aki saját magát akarja különlegessé, egyedivé varázsolni. Ők magukra erőltetnek egy tulajdonságot, hobbit, egy nézetet, egy másik személyiséget. A maszk alatt pedig még mindig ott lapul az az ember, aki figyelmet szeretne, aki azt akarja, hogy mindenki azt mondja rá: Ő nagyon különleges ember!
De hát mindenki különleges. Valakinek biztosan. Miért kell ezért olyan dolgokat tenni, olyan arcokat mutatni, amik teljesen idegenek a személyiségétől?
A személyiségekben is vannak klisék, amitől valaki azt hiszi különlegesebb, mint a többi ember. Ilyen például a kétbalkezesség, a csípős humor, a „nem nézek tévét”, és a többi.  Magukra erőltetik, pedig nagyon távol állnak azoktól a tulajdonságoktól, szokásoktól.  Hangoztatják, hogy milyen a személyiségük, de az nem tapasztalható. Természetesen akadnak kivételek, vannak, akik ténylegesen olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amikre mások vágynak, vagy felpróbálnak.
De honnan lehet az ötleteket meríteni? Bárhonnan.  A filmek és sorozatok karakterei, az utcán, vonaton látott emberek vagy távoli és akár közeli ismerőseink tulajdonságai is roppant vonzóak lehetnek. Azok a tulajdonságok a célpontok, amiktől azt hiszi az ember, hogy sikeresebb, érdekesebb, vonzóbb lehet.  Viszont, ha valaki alapvetően egyedi, mert tényleg olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amik nem hétköznapiak (vagyis nem voltak!) és szimpatikus, megnyerő és szerethető lehet tőle, azt pedig lemásolja egy olyan ember, aki figyelemre vágyik, már rögtön nem  lesz  semelyikük sem egyedi.
Véleményem szerint egyre több ember tesz ilyen lépéseket. Önmaguk erősítése a cél, de ezzel pont az ellenkezőjét érik el, csak gyengül a személyiségük.
Egy hasonló jelenségről, ami akár a személyiség „lopás” kiváltó oka is lehet, Tim Urban egy nagyon összeszedett és logikus magyarázatot írt.  A mai huszon-harminc évesek boldogtalansága és frusztráltsága nem feltétlenül belőlünk fakad, inkább az előző generációk teljesítményétől. Érdemes rákeresni, elolvasni és eltűnődni rajta.