[ 2015.02.12 ]

Napok telnek számolatlanul. Örök fogság, örök szenvedés. Csak az ajtók nyílnak. Kinyílnak újra és újra, hogy a sárga óriáskígyó bendője ismét megteljen. Megteljen furábbnál furább – jobb esetben – emberekkel, de mindinkább teremtésükben eltévesztett lényekkel. Képet kapok, képet adok. Sokan vannak, néha túl sokan. Mire feleszmélek a ”show” elindul. A 2-es villamos elindul.
 

Anyuka és csecsemő. Ha szerencsénk van, csak egyet gurít fel a kismama a négykerekű csillagrombolóban. A kormányos pedig valami cukiságba bújtatva maga az ördög, aki a hangjával a repeszeket üt az agyba. Ilyenkor mindig megszaporodnak a „te se éled meg a pubertáskort” mételyező pillantások. De azok, akik már épphogy megállnak a lábukon se jobbak. Nem elég a szintén fegyverként használható orgánumuk, még ehhez hozzájön, hogy kényszeresen nem bírnak egy helyben maradni, és mindenáron növelni akarják a gyermekbántalmazási statisztikákat. A játékaik által fokozott feszültségről nem is beszélve. Na és az óvodáscsoportok, kész, a Magyar Gárda leckéket vehetett volna tőlük. Jellemző egyébként, milyen szörnyűek is a gyermekek, hogy az édesanyák kilenc hónap kín után nem bírják tovább magukban tartani a kis szörnyeket, és egyszerűen kinyomják őket.

Az általános iskolások gyakorlatilag kész bútorszekrénnyel a hátukon beesnek, amit ugye nem nagyon kell levenni, hiszen egyrészt az értelmiségieknek nagyon kényelmes lehet a világfájdalmat éppen csak csontosodó vállukon cipelni, másrészt pedig hasznos térfogat foglalási célokat is szolgálnak ezzel. Nem kell csodálkozni, ha fel lesznek lökeltkezve.

A középiskolások ugyanakkor nagyon fontosnak érzik, hogy a csak számukra érdekes, valójában hígligany történeteiket és egysejtűeket is helyzetbehozó eszmefuttatásaikat, akár a jármű két legtávolabbi pontjából is közhírré tegyék, egy olyan undorító, környezetük vérnyomását igencsak megnövelő hangon, amelyre az emberek csak ebben az egyedfejlődési szakaszban képesek.

Az egyetemisták is kiveszik részüket az alkalmi, feslett társadalmi csendéletből. Teljesen érthető, hogy beszédtémákat az egyes órákra való be nem járás, a tanulmányi kötelezettség teljesítésének minél energia- és fáradtsághatékonyabb megvalósítására irányuló ésszerű vagy éppen hamvában holt kísérletek jelentik. Nyilván ezek mind sokadrangúak, a legfontosabb, hogy aznap még „hova és kikkel megyünk”, illetve, hogy „mennyiből, mit és mennyit iszunk” - kérdések.

Ha már szóba került az alkohol, akkor nem szabad elmenni azon esték mellett, amikor érezzük a levegőben, hogy valamilyen hepaj lesz. És, hogy ezt honnan érezzük?

Főleg onnan, hogy indokolatlanul megnő az 1 négyzetméterre - rosszabb esetben főre - jutó ribancok száma. Biztos érdekes lehet számukra, hogy órákon keresztül gondolkodnak, mit vegyenek fel, de végül is teljesen mindegy, mert a „kurva vagyok, bassz meg” táblát valószínűleg már születésük óta magukon viselik. Vannak persze puna-hunterek is, akik könnyed természetességgel árasztják magukból az „én leszek az éjszaka császára” és az ehhez hasonló kétes rigmusokat. Legyen szó férfi vagy női társaságról, lúzerek nélkül egyik sem az igazi. Nekik a bulik atmoszférája által lehetőséget teremtett szaftolás helyett, megint csak maradnak a ”lekezelek magammal” vagy ”toy-story” önmegvalósító sors sablonok.

Nehogy abban a tévhitben éljünk, hogy ha a fenti elemek eltűnnek, akkor üresjáratok közlekednek, mert jönnek az idősek, nyugdíjasok, akiknek látványa kevésbé esztétikus, lévén az idő vasfoga húsukba metszette a visszaszámlálás sújtó adventi naptárát, csak itt a vég nem Karácsony, hanem tényleges. Diszperzites társalgásukban még mindig a fiatalság kritizálása és az időjárás - és értelmetlen kiskertjükre gyakorolt hatása - a két meghatározó elem. Bár a család szent és sérthetetlen; „hogy örültem, mikor az unokám…” - igen, de lehet ő neked csak akkor, mikor megvillantottad előtte a pénztárcát és látta, amint egy, minimum Hunyadi Mátyás arcmintás, kékes oldalélű nemes papírdarab kapkodott levegőért fullasztó és megfáradt ujjperceid között, mely végül lassan rajzolt lineáris légvonalban ért célba hozzá, az érkezés vizuális tényétől kissé megrészegült, mosolygós leszármazotthoz. 

Szegény öregeknek persze jár a tisztelet, szép kort éltek meg és valószínűleg a kőkemény munka fogalmát ők nemcsak hírből ismerik. Álszentnek azonban nem kell lenni, legtöbbjük azért annak idején már megcsinálta a maga ”svindler-listájátˇ” Tehát nincs akkora baj, csak inkább maradjanak otthon. Miért keresik a bajt és miért vágynak a - több kárt csinál, mint hasznot - kalandokra. A bosszúságot és megbotránkozást megkapják a tévé előtt is, vagy ha az időjárás úgy akarja a már említett értelmetlen kiskerttől is. Lassúak és vannak, akik a fél életüket is elhúzzák maguk után egy kisebb fajta, kétkerekes, ámde annál sínmentesebb szerelvényen. Aztán a jármű belsejében a jobb érzésű, halálra még direktben nem ítélteknél  - vagy csak az elkerülhetetlen szituáció okán – tanakodás kezdődik; „adjam át az ülőhelyemet, vagy ne”. Ha nem adják át, akkor jön az illetlen és neveletlen bélyeg, valamint a hegyi beszéd képzeletbeli Bibliát lobogtatva kezükben. Ha meg átadják, meg vannak sértve, hogy „nem vagyok én még olyan öreg, tudok én állni”. Ez talán még rendben is lenne, ha a ”még” szócskát ”már”-ra cserélnék

Vannak azonban igazán félelmetes alakok is, akik ha felszállnak, bizony a jámborabb beállítottságúakban meghűl a vér. Ekkor a félszegek igyekeznek nagyon láthatatlannak tűnni, vagy csak elgondolkoznak, hogy nem is az eredeti tervek szerinti megállóban fognak leszállni. Lehet az egy már részeg, kötekedőbb hangvételű társaság, börtönviselt külsővel elrettentő példát mutató egyed, vagy egyszerűen csak egy family.

Egy komplett family, vagy csak bizonyos ”alkatrészei”. A magyar társadalomban többségében csak diszfunkcionalitásra képes, olyan körmedvények, akik ha feltűnnek, az összes eddig vázolt sztereotíp csoport közösséget vállalna egymással, akár egy térdelő gyónás ritualitásával együtt is.

Nem említettem eddig a kisebb kasztokat, mert általában a nagyobbak viszik el a műsort. De mindig tekintetszegezőek tudnak lenni - a valamiért - az állatukat az embereknél is jobban szerető utasok. Vagy azok a sznobok, akikről messziről lerí, hogy olyan ritkán lépnek a sárga hosszúteknő fedélzetére, mint amilyen sűrű a teljes napfogyatkozás. Ott vannak még azok, akik annyira szeretik a jegy érvényesítésének menetét végigcsinálni, hogy képesek ezért maximum egy megállónyit utazni. Hiába, ilyen játékuk pont nem volt. Nagyon elszaporodtak az okostelefon bűvöletében élők is, akik kényszeres pótcselekvésük okán nem tudják azt letenni. Beletemetkeznek, mintha a társas érintkezésre teljesen képtelenek lennének. De tegyék, mert addig legalább nincs velük gond. Meg kell emlékezni azokról is, akik gyanakvó tekintetükkel azt kérdezik maguktól: „te, vajon ez itt ellenőr?” Mert a jamaicai rövidtávfutók is megirigyelhetnék azon technikát, ahogy a legtöbb hétpróbás ”bliccman” startot vesz, mikor az ellenőr(ö)zés intézménye teljes megerősítést nyert. A sor még hosszú, a villamos sofőrje pedig egy droid. Szegény ugyan lélegzik és jelen van, de az utastérre minimális hatása sincs.

A show lassan véget ér. A 2-es villamos kiürül. Most egy kis ideig szünet, meg lehet pihenni. Manapság ilyen egy "biztonsági kamera élete". Örök fogság és örök szenvedés. Csak az ajtók nyílnak. Kinyílnak újra és újra. Képet kaptam és most már képet is adtam. Képet szemmel, de szemtelenül.