A felsőbb évesek már tudják, miről beszélek. A csapatépítő bulik, a hangzavarral teli órák közti szünetek, az előadásokon lezajló susmorgások – ezek az igazán beszédes egyetemista pillanatok, nem feltétlenül azok, amikor stressztől megrészegülve a papírok felett görnyedünk. Te mire fogsz majd emlékezni 10 év múlva? Mire szeretnéd, hogy emlékezzen a sok ifjú gólya, akik segítő kezet várnak minden egyes mozdulatodtól? Felsejlik az emlékezetedben az első iskolai napod, amikor minden annyira mássá, és minden annyira „nagyvilágivá” vált?

Én emlékszem. Még a villamos is máshogy döcögött azon a szeptemberi napon. Valami új, és ismeretlen világ felé zötykölődtem a többi mappás társammal, akik feltehetőleg ugyanolyan gondolatokkal voltak felvértezve azon a reggelen. Az egyetemi útvesztőben a sok ismeretlen teremjelölés, az idegen – ám de barátságos – arcok csalogatóan hatottak, hiszen minden félelmem ellenére kinyújtottam a kezem, hogy befogadjam a sok újdonságot.

A gólyatáboros cimborák régi ismerősként üdvözölték egymást, a „magányos farkasok” pedig láthatatlan köpenyben várták az első, barátságtól átitatott szavakat. Előbb-utóbb az ő szomszédságukba is egy új kisgólya került, és elindult a beszélgetés az egyetemi életről, ki hová és merre tart. Emlékszem a sok „Milyen lett az érettségid?”, „Hová valósi?” vagy kérdésre, és arra, hogy mennyire szerettem a kezdeti ismerkedést – amikor még mindenki annyira új volt, hogy izgalommal töltött el minden egyes felcsendülő kérdés.

Az óralátogatások aztán szépen lassan barátságokat kovácsoltak, a hétvégi bulik pedig megmutatták, hogy ki a „legény a gáton”. A Facebook megtelt élettel, a kurzusfórumokon záporoztak a tananyaggal kapcsolatos kérdések és az „üzenetek” mappámból is folyamatosan újabb levél kukucskált ki.

Többé már nem voltam egyedül – és szerintem minden kisgólya hasonló „beavatási szertartáson” megy keresztül. Magány, kitárulkozás, barátságkötés – és a többi lépcsőfok, ami mindenkinél más és más. Én erre fogok emlékezni – a folyamatra, a felnőtté válás folyamatára, nem pedig a stresszes, ZH-s napjaimra, amikor nem tudtam melyik ujjamba harapjak végső kétségbeesésemben.