Karafiáth Orsolya, a „kulturális démon” (ahogy magát hívja) és Miró párosítása kétségtelenül az egyik legizgalmasabb tárlatvezetéssel kecsegtetett a látogatók számára, akik közül sokan nem pusztán a kiállítás, hanem a költőnővel való találkozás miatt jöttek el március 18-án a REÖK-be. A szubjektív tárlatvezetésre a képek színvilágának megfelelően öltözve olvasta fel az újságírónő az alkotásokhoz tartozó verseket. Aki részt vett a tárlatvezetésen, nem csak azt tudhatta meg, hogy a költőnő konyhájában két Miró szék is áll, hanem azt is, hogyan került halál közeli élménybe ugyanott, ahol Miró is életét vesztette, hogyan udvarol neki egy focista, és hogy mi inspirálja az alkotásra. Mi főként az írásművészetére voltunk kíváncsiak.

Mi volt az írással kapcsolatos első élményed?

A legelső?

Amiről úgy gondoltad, hogy az már művészet.

Azóta írok, amióta írni tudok. Verseket is, meg mindenfélét. De nem művészetként gondoltam rá, hanem mint természetes folyamatra… az ember alszik, eszik, és ír. Talán már főiskolás voltam… Versenyeket is nyertem, de nekem az írás kezdetben inkább másodlagos dolog volt, én biológusnak készültem, meg zenélni akartam. Az írás csak, mint egy funkció volt jelen az életemben. Aztán egyszer verstanórán csinálnunk kellett gyakorlatokat, meg voltak adva a témakörök, például a lámpabúra és akkor arról csináljál szonettet. Ezeket fel is olvastuk. Akkor mondta nekem a tanárom, hogy azért ez több, mint stílusgyakorlat és nem akarok-e ezzel kezdeni valamit és akkor utána, úgy, valahogy. Kipróbálgattam az írást és egyre jobban tetszett, amiket csináltam. Jó, persze gimnáziumban is írtunk, meg a barátnőimmel nagy művészeknek tartottuk magunkat, de inkább olyan általános művészeknek és a mi produktumainkat nem feltétlenül a legzseniálisabb dolgoknak. Mi az idoljainktól nagyon-nagyon messze voltunk. Én otthon is állandóan megkaptam, hogy jó, hát írogassak, de hol vagyok én azoktól? Persze, lehet így is gondolkodni. De aztán arra gondoltam, hogy amit én tudok csinálni az nyilván nem az, amit Babits tud csinálni, vagy teszem azt: tök mást tudok csinálni - és onnantól nem okozott frusztrációt és akkor egyre bátrabb lettem. Vagy… nem is! Jó ez a kérdés! Egyszer tényleg írogattam, akkor negyedikesek voltunk és az unokatesómnál aludtunk. Ez most, hogy így kérdezed, nagyon élesen előjött és valamiért úgy érzem mindig is visszatértem ehhez az élményhez... szóval olvasom föl neki éppen a halálról meg özvegyasszonyról valami versemet és mondja, hogy Orsi, mikor írsz már valami olyat, ami nem ez a hülyeség, hanem benned van, és tényleg téged foglakoztat? És akkor azt mondtam neki, hogy az senkit nem érdekelne. Ez még évekig így volt utána, de mindig visszatért, hogy ha a Zsófi ezt mondja, akkor lehet, hogy ezt tényleg meg lehetne így próbálni, hogy hogyan mondjak ki ilyesmit. 

Sokat emlegetted a tárlatvezetésen, hogy honnan meríted az ihletedet: egyrészt az álmokból, a frusztrációból, de honnan még? Az érzelmekből vagy az elmeállapotokból, a saját állapotaidból írsz?

Igen. Inkább az érzelmekből. Tehát én nem tudok dolgozni az állapotaimban. Engem már mindennek diagnosztizáltak, de mindenről kiderült, hogy nem. A bipoláris is fölmerült, a bolderline is, folyamatosan járok kezelésekre és szedek nyugtatókat. Állandóan feszült vagyok, meg minden bajom van, de abból nem tudok dolgozni. A szorongás olyan állapot, ami megöl minden kreativitást. Rendesen beállított gyógyszerekkel, nyugodt lelki állapotban sokkal jobban tudok alkotni, mint az őrületből. Az álmokból is, de ami még inspirál engem, az főleg a természet. Azzal egyszerűen nem tudok betelni. Azért is utazom ennyit. Elmegyek valahova, nézegetem a fákat, a folyót, főleg a tengert, abból nekem bejönnek a képek és egyszer csak… meglepnek. Meg hát ott vannak az emberek a rengeteg történettel, a különböző sorsokkal, azokat szeretem még feldolgozni. Vagy egy-egy elejtett szót. Állandóan jegyzetelgetek, telefonba is, meg jegyzetfüzetbe. Aztán ott vannak a félrehallások. Rosszul hallok és nem értem feltétlenül, amit mondanak nekem, akkor egy-egy félrehallásból lesz egy-egy kis kép.

Hogy állsz a külső impulzusokkal? Mostanában olvastam egy kortárs szerzőről, hogy ő főleg az idegenekkel való beszélgetéseiből merít ihletet, legyen az egy csapos vagy éppen egy hajléktalan.

Kívülről jövő hatásoktól én nagyon félek és nem is tudok jól kapcsolatot létesíteni, egyszerűen nem tudok jól beszélgetni idegenekkel. Nekem nagyon fontos az intimitás, és ezért ha inspiráló dolog jön, akkor az mindig nagy, hosszú kapcsolatokból és olyan emberekkel való beszélgetésekből, akikkel már tudtunk kiépíteni olyan témákat, amik fontosak. Régebben a felületek sokkal jobban érdekeltek és például egy-egy elcsípett megjegyzés vagy például egy ismeretlennel egy nagyon szikrázó párbeszéd az tudott rám hatni. Most már ez nincs. Sokkal inkább régi, szeretett emberekkel tudunk együtt gondolkodni, akkor az, sokkal jobban hat, de ez egy nagyon elgondolkodtató téma.

A nőiségedet miben éled meg legjobban? Az alkotásaidon is látszik, főleg abban?

Olyan fura, mert nem szoktam gondolkodni a saját nőiességemen. Szerintem ez a téma maga nekem fel se merült volna, hogyha pár éve nem lett volna ez a nagy vita a lapokban, nyilvánosan is, hogy a női írók meg a női költők… Én alapvetően nem nőként határozom meg magam, viszont nagy örömömet tudom lelni az úgymond nőies dolgokban. Tehát akár az öltözködés, akár a sminkelés, ha van rá időm, akár a női érzések, de akár a női szépség is. Szerintem nálam jobban a női szépséget senki nem tudja csodálni, pedig hát én is nő vagyok. De mivel annyira egocentrikus vagyok, annyira nem látok ki a saját világomból… nem tudom. Ha férfi lennék, vagy nem nő lennék, vagy nem én lennék, nem is tudom, hogy látnám a dolgokat. Nagyon „benne vagyok magamban” és nekem ez nagyon külső kategória, hogy nőies vagy nem nőies. Fura. Múltkor arra gondoltam, hogy mondjuk, mit csinálnék, ha sokkal csúnyább lennék? Tehát hogy ha nem lennének olyan adottságaim, mint amilyenek. Könnyű belőlem nőt csinálni, ha éppen kedvem van hozzá. De akkor, mihez kezdenék? De arra gondoltam, hogy akkor meg másban találnám meg az örömöt. Ebben most még nagy örömöt találok. Múltkor sírógörcsöt kaptam - ez három hete volt -, hogy mi lesz velem, ha megöregszem, mert akkor elveszik ez a fajta játékszer, hogy pasikat meghódítani és akkor abból dolgozni. Kicsit félek is ettől. De azért annyira nem, mert akkor majd jön valami új dolog, kiskutyák, mondjuk.

Hogy fejeznéd be: Karafiáth Orsolya nem hal meg, amíg... ?

Sose mertem igazán őrült dolgot csinálni. Sose mertem azt, hogy ott hagyjam az életemet és ezt egyszer szeretném megcsinálni. Csak úgy kivonulni, mindent otthagyva. Ezt tuti, hogy meg fogom egyszer csinálni, csak sose volt hozzá bátorságom. És úgy nem szeretnék meghalni, hogy ki ne próbálnám, hogy ez milyen.

Ballai Nikolett