HÖKKENTŐ 2015. nyári szám
Hökkentő kártya regisztráció
Hol szeretsz leginkább bulizni?
Az év diákújsága
Ötletláda
Bájital
„Ismét rá kellett jönnöm arra, hogy a színház micsoda vigasztalást tud nyújtani”
[ 2013.05.05 ]
Április 26-án mutatták be Füst Milán Kossuth-díjas szerző Boldogtalanok című darabját a Kisszínházban. Harsányi Zsolt, aki először rendezett Szegeden, maga választotta ki a drámát. Csorba Kata színésznő ezúttal a mű legmegosztóbb karakterének bőrébe bújt; rögtön meg is interjúvoltuk.
 
A karaktered – Vilma – igen bonyolult lélek. Mit találtál a legnehezebbnek a megformálásában?
- Be kell valljam, elsőre megijedtem, hogy egy bátortalan kislányt, egy naivát kell játszanom, nem ehhez a karakterhez szoktam. Legtöbbször kis dögöket, „csajszikat” szoktam kapni, mint megoldandó feladat. A Csárdáskirálynő Stázija ugyan naiva szerep volt, de a zenés műfaj az egy másik történet. Ahogy elkezdtük próbálni a darabot Harsányi Zsolttal, megnyugodtam. Ő ugyanis nem azt a naivát várja tőlem, aki makulátlan tisztaságú lelkével rácsodálkozik a világra és még nem sokat ért az élet dolgaiból, hanem inkább egy szeretetre sóvárgó, nagyon magányos lényt. Vilma elvesztette az édesanyját, elvesztette a kisöccsét, az édesapjával se jó a viszonya és sodródik. Hagyja magát sodortatni. És persze ott van a szerelem… Kiépít egy védekezési rendszert a túlélésre. Körülbástyázza magát egy, a realitástól távol eső képzettel. Ez a „nem akarom, és nem szabad végiggondolnom, mibe is keveredtem” – állapot. Ha megteszem, minden borul, minden szakad és fáj. Sodorjatok! Megyek veletek! Fogadjatok be! És a legfontosabb: szeressetek! Odaköltözik tehát Húber és Róza egymást elemésztő szerelmébe, harmadiknak. Róza mindenáron meg akarja tartani Vilmost, ezért hívja magukhoz Vilmát. Ha úgy is megtörténnek a viszonyok, legalább a szeme előtt történjen, legalább maga mellett tudja szerelmét. És talán, ha az újabb áldozat is meg lesz unva, mégiscsak ő marad a Társ. Vilmát Róza kegyetlenül szembesíti a darab végén. Elkapja, és nem ereszti. Ez a hirtelen szembesítés a realitással, nem is nagyon válthat ki mást a lányból, mint gyilkosságot vagy öngyilkosságot. Majd a második sikerül, de ez egy pillanat kérdése.
 
Vilma szempontjából a végkifejleted tartod frusztrálóbbnak vagy azt a tényt, hogy neki együtt kell élnie velük, abban a közegben, amit az imént említettél?
- A másodikat. Nagyon örülök ennek a szerepnek! Sok a közös Vilmácska életében és az enyémben. Mert, vannak ezek a „Húber Vilmosok”, akik mászkálnak, húzzák az életsorsukat maguk után, mint súlyokkal telipakolt vagonokat. Ők, akik életképtelenségre vannak predesztinálva. És ezt kiválasztottként is élik meg. És nem számít se ember, se Isten, mindenkin keresztülmennek, aki eléjük kerül. Én találkoztam egy ilyen emberrel már gyermekként, aki nagyon meghatározta az életemet. Sok sebet kaptam tőle. És sajnos hajlamos is vagyok további „Húberekkel” való találkozások bevonzására. Hogy mért örülök mégis ennyire ennek a szerepnek? Mert ismét rá kellett jönnöm arra, hogy a színház micsoda vigasztalást tud nyújtani. A deszka nagyszerű hely arra, hogy a saját valóságodat újrarendezd, feldogozd, és rákényszerítsd arra, hogy kimutassa lényegét. Így kompromisszumot köthetsz azzal, ami a hétköznapi életben megsebzett, vagy legyőzött. Ez gyógyszer… vagy olyan, mint egy kezelés. Esélyt ad arra, hogy elkezdődjön valami természetes, tisztább gyógyulás. Hát ezért is olyan izgalmas nekem a Vilmával való találkozás.
 
Ezek szerint fontos állomásnak tartod ezt a darabot – a karriered szempontjából is.
- Nagyon.
 
Füst Milánt, mint szerzőt, illetőleg a darabjait mennyire szereted, ismered?
- Én Füst Milántól néhány drámát, de inkább a verseit szeretem nagyon. A drámái közül pedig nekem ez a kedvencem. Engem egyszerűen csodálattal tölt el, hogy ezt a drámát ő 26 évesen írta meg. Úgy is nyilatkozik róla, mint fiatalkorának gyöngyszeméről. Mikor írta ezt a drámát, nagyon szegény volt, sok munkát vállalt, az igazi művészetre heti egy-két napja maradt. Megemlíti valahol, hogy ezeken a napokon 24 órában írta a darabot. Amikor készen lett vele, a lakásán felolvasta többek között Tóth Árpádnak, Kosztolányinak. Ők pedig ujjongtak örömükben, hogy micsoda fantasztikus dráma és írásmű született. Azt hátborzongató elképzelni, hogy mekkora fájdalom lehetett neki, hogy ez után még 9 évig nem mutatták be a Boldogtalanokat, a szakma által pedig igazán csak 50 év múlva lett elfogadott a mű, amikor is bemutatták a Madách Kamarában. Mért kellett eltelni ennyi időnek? Persze tudjuk, a dráma születésekor az I. világháború előszelét érezni. Ebben a korban nem kell a deszkára egy ilyen naturalista, nagyon kemény, tőmondatos, nyers, csendekkel átszőtt költészet. Füst tehát körülbelül 75-76 éves volt, amikor színpadon láthatta fiatalkora gyöngyszemét. Gondolom, boldogság és keserű fájdalom egyszerre járhatta át.
 
Ebben a drámában főként romboló karakterek jelennek meg, mégis látsz-e valami pozitívumot benne vagy van-e olyan pont akár a darabban, akár egy szereplőben, amire azt mondod, hogy ez mégis lehet pozitív?
 
- Most az jutott eszembe, hogy ez a dráma kicsit olyan, mint a görög drámák. A szereplők hordozzák a múltban elkövetett bűneiket, másoktól kapott sérelmeiket. Olyan, minthogyha most már csak valamilyen futószalagon léteznének és várják azt hogy - méltó vagy nem méltó -, de valamilyen fajta büntetést szabjon ki rájuk a végzet, vagy a drága Jó Isten. Várják a végzetet, várják a változást. De ahhoz, hogy ezt ők vigyék véghez, már nincs igazán erejük. Hogyha valamiféle pozitívumot látok ebben vagy bármit is keresek, akkor most egyelőre csak az jut eszembe: jó, hogy mi nem így élünk.
 
"A képeket Adrian Ganea készítette. Az előadás szerint pedig Húber Vilmos készíti Vilmácskáról. A képek játszanak az előadásban!"

Ballai Nikolett
Fotó: Adrian Ganea

<< vissza
Hozzászólások (a hozászóláshoz regisztráció szükséges)
Ehhez a cikkhez még nem szólt hozzá senki!
Hökkentő Tévé
Login: 
Jelszó: 
RSS