[ 2014.04.08 ]

Szandit 2011-ben ismertem meg, amikor az albérletünk szembe szomszédságába költözött. Két nyelvet beszél anyanyelvi szinten, az SZTE-BTK kiváló tanulója, remek sportoló és nem mellesleg egy gyönyörű nő.

Hány évesen kezdtél el kosárlabdázni? Esetleg más sportok is érdekeltek?
A kosárlabdát körülbelül 10 évesen kezdtem. Előtte természetesen, mint minden más gyereket a szüleim engem is beírattak különböző sportszakkörökre illetve edzésekre, csapatokba. Ez által gazdagabb lettem különböző sportok ismeretével, mint például az aerobic, ritmikus gimnasztika, páros tánc, majd későbbiekben a kézilabda, foci, úszás és tenisz. Valószínűleg az, hogy kosarazzam már a születésemnél eldőlt - legalábbis én ezzel viccelődök - hisz édesanyám válogatott szerb kosárlabdázó volt, édesapám pedig akkoriban már jó ideje mind magyar mind Jugoszláv csapatok vezetőedzőjeként járta a városokat és szerzett magának nevet. Bátyám, aki két és fél évvel idősebb nálam, már akkoriban is enyhén szólva nyilvánosságra hozta a kosárlabda iránti fanatizmusát. Akkoriban ő is lelkesen edzett, még most is lejár, de sajnos a férfi profi mezőnyhöz neki nem adatott meg a fizikai képessége és emiatt sajnos váltania kellett. Természetesen a kosárlabda szakterületét nem hagyta el, most utánpótlásedző fiatal lányoknál, és ott hasznosítja figyelemre méltó játékintelligenciáját. Mind ezek után nem volt kérdés azt hiszem, hogy én mivel fogok foglalkozni.
 

Mesélnél a kezdő kosaras éveidről? Kik azok, akiknek a családod mellett sokat köszönhetsz a sportban?
A kezdő kosaras éveimre alig-alig emlékszem. Kaposváron általános másodikban kezdtem el, de akkor a kosár mellett még sok más sportot is csináltam. Az igazi alapokat talán akkor kaptam meg, amikor Szegedre költöztünk egy évre negyedikes koromban. Az akkori edzőmnek idősebb Láng Imre bának nagyon sokat köszönhetek, mert talán kijelenthetem, hogy ő indította be a karrierem. Szeged után Szabadkán olyan egyesületben kosaraztam, ahol koedukált fiú-lányedzések voltak, ami úgy gondolom szintén a hasznomra vált, mivel azok a srácok nálunk jóval képzettebbek és edzettebbek voltak, igaz emiatt sokszor nem volt meg a sikerélmény, de végül is sokat tanultunk tőlük. Valahogy ez után volt egy pici kihagyásom dombóváron, ahol sajnos akkoriban csak nálam jóval idősebb lányok kosaraztak rekreáció és szinten tartás végett. Édesapám ekkor a dombóvári fiú csapat vezetőedzője volt, és lakásunk a csarnokból felfelé vezető lépcsőn volt, nem kérdés hogy napjaink nagy részét a csarnokban töltöttük testéremmel, akinek akkoriban nagyon ment a játék és jó csapata is volt. Apa ekkor már jóval többet tudott velünk foglalkozni, és ez is előrelépést jelentett számomra.
 

Melyik volt az a csapat, amelyet elsőként igazán a magadénak érezted?
A miskolci, egy nagy város, ahol már nekem is lett saját csapatom, egy igazi csapat, amire nagyon tisztán emlékszem, és a kosárlabda szempontjából akkoriban leghasznosabb másfél évem volt. Rengeteget fejlődtem, nőttem, erősödtem, és tehetségesnek bizonyultam edzőim szerint. Imádtam a csapatom, az edzőtáborokat, edzéseket és a rengeteg meccset, ami rengeteg tapasztalatot hozott. Akkori edzőmet Sárrétiné Anikót nagyon szerettem és szintén rengeteget köszönhetek neki, a bizalmának, bíztatásának és türelmének. Még ott Miskolcon édesapám is volt edzőm. Miskolc után Ceglédre költöztünk, ahol aztán majdnem 8 évig a kosárlabda körül forgott a világ.
 

Ha jól tudom, itt Cegléden jöttek az első igazi áttörések.
Igen jól tudod. Itt a csapat volt a második családunk, a csarnok pedig a második otthonunk. A csapat az összetartást és a családi hangulatot a kis városnak is köszönhette, illetve annak, hogy szinte az egész csapat egy gimibe járt, ami szemben volt a csarnokkal, így még iskola előtt is be tudtunk járni, dobni. A ceglédi csapatommal rengeteg sikert, győzelmet értünk el. A diákolimpia döntőktől az NB1/A-s meccsekig mindenhol jutott nekünk szerep.

Hadd szakítsalak meg a Diákolimpiánál, amivel kapcsolatban tudom, hogy nem említenéd meg magadtól, de én nagyon szeretném, hogy mesélj arról a bizonyos rekordodról.
Igen itt játszottam életem legjobb meccsét, ami diákolimpia volt, és ahol 72 pontot dobtam egy meccsen. Ez volt a rekordom, egyébként ezen a meccsen kikaptunk 74-72-re Debrecentől a döntőbe jutásért. Nagyon sok szép emlék köt ehhez a csapathoz, emberekhez. Itt volt Krivacsevics Dragoljub, Kovács Andrea és édesapám is az edzőim, ő nekik természetesen rengeteget köszönhetek.

Melyik évben kaptad meg a várva várt válogatott behívódat?
2009-ben azt hiszem, behívtak a korosztályos válogatottba, mellyel kiutaztunk Olaszországba az EB-re és előtte Finnországba EYOFRA (Ifjúsági Olimpia). A válogatottnál megtisztelő volt, hogy edzőim Debreceni Eszter és Deák Éva a csapatkapitányi szereppel engem illettek meg. A következő évben nagy elvárásokkal, különböző korosztályokkal más-más célokat tűztünk ki, illetve ketten kölcsönkért játékosként Kiskunfélegyházán játszottunk NB1/B-ben, így ha összeszámolom 5 különböző korosztályban játszottam abban az évben a diákolimpiákat is beleszámítva. Ismét szükségesnek tartom, hogy kihangsúlyozzam, mindez ilyen fantasztikus csapat és munkamorál illetve edzők nélkül lehetetlen lett volna.

Ezután jöttek a sérülések?
Sajnos! Mindez után Cegléden jöttek a sérülések is, keresztszalag szakadásomnak köszönhetően 3 térdműtétem volt, ami miatt sokat ki kellett hagynom, körülbelül 3 évet.

És felépülésed után hol folytattad?
3 éve lakom Szegeden, azóta itt kosarazom, újra Kovács Andreánál, ahol az Nb1B ligában játszunk. A hangulat itt is családias, hiszen kevesen vagyunk, és nagyon fiatalok, mindannyiunk egyetemista és van pár középiskolás is, illetve páron dolgozunk is mellette. A lányokkal törekszünk a minél jobb eredményekre. Úgy gondolom az együttes nagyon rendesen dolgozik és jár edzésekre annak ellenére, hogy ez egyikünknek sem munka, mivel amatőr csapat vagyunk és nem kapunk érte pénzt, tehát inkább hobbi.

Mit tanácsolnál azoknak, akik most ismerkednek a kosárlabdával, most pattintják le kis kezükkel a labdát?
Legyenek lelkesek és kitartóak, mert aki szeretne ezzel komolyabban foglalkozni, annak nagyon sok munkával jár. Viszont rengeteg életre szóló barátsággal is, utazásokkal belföldre, külföldre, megtanítja a versenyszellemet, a fair playt, önbizalmat ad, és rengeteg tapasztalatot.

Köszönöm szépen az interjút!

Cikk: Őri Máté