Hogyan kerültél a szakmába, milyen lépcsők vezettek a riporteri pálya felé?

Körülbelül 24 évvel ezelőtt kerültem be a Szegedi Ifjúsági Televízióhoz, amely egy Érdekvédelmi Ifjúsági Egyesület volt. A fiatalok hozták a témákat, felvetettek bizonyos problémákat és kamerával, mikrofonnal a kezükben ezek megoldására lehetőséget kínáltak. Pár évvel később, 1997 nyarának végén a Délmagyarországban olvastam egy két soros hirdetést, miszerint „Induló kereskedelmi televízió vidéki híradós csapatába munkatársakat keres”. Erre a lehetőségre 140-en jelentkeztünk, ezután tudtuk meg a részleteket, egyben azt is, hogy az RTL Klubról van szó, egy több lépcsős forduló végére pedig 3 embert választottak ki, köztük engem is. Majd szeptember elsején indultunk el az RTL Klub Híradó vidéki kirendeltségeként.

Mi, vagy ki adta az ötletet, hogy haditudósítóként folytasd tovább?

1999-ben, a háború idején Koszovóban és Szerbiában dolgoztunk, amikor a határ mentén a Baptista Szeretetszolgálat képviselőivel, igazgatójával találkoztunk. Ekkor merült fel a lehetőség, hogy ha legközelebb kimennek a háború sújtotta területekre felmérni mire van szükség, menjünk velük és olyan helyekre is bevisznek, ahol dúlnak a harcok. Ezért kellett egy ötlet, hogy pontosan miről akarunk forgatni, biztosítást kötni a technikai felszerelésekre, illetve egy költségvetést összeállítani, amelyet a cégünk aztán elfogadott. Fiatalok voltunk és bátrak, ezen a téren szakmai tapasztalat nélkül, azt gondoltuk olyan lesz, mint egy turistaút. A legközelebbi alkalommal pedig repülővel utaztunk is Szkopjeba, ahol autót bérelve mentünk tovább Koszovóba.

Milyen intézkedések voltak elkerülhetetlenek, miután megérkeztetek?

Amikor megérkeztünk, a legelső feladatunk volt, hogy a NATO legközelebbi főparancsnokságát felkeressük, ahol benyújtottuk a papírjainkat, sajtóigazolványainkat, illetve engedélyt kértünk, hogy az adott területen tartózkodhassunk, gyakorlatilag ez egy háborús akkreditáció volt. Egy nap alatt meg is kaptuk a meghatalmazást, mivel a Magyar Honvédség is indított ki csapatokat a koszovói misszióba, így előnyben részesítették a magyar újságírókat. Ha háborús területen vagy, célszerű az ottani sajtóval is tartani a kapcsolatot azért, hogy megtudd, milyen útvonalakon tudsz mozogni, hol vannak veszélyes gócpontok, telepített aknamezők. Mindennap egyeztettünk a sajtóval, forgattunk menekülttáborról, olyan területekre is bejutottunk, ami még nem volt aknamentesítve, vagy tele volt orvlövészekkel, például Kosovska Mitrovicaba is, ahol éjszaka és a francia erők jelenlétének ellenére nappal is lövöldözések, gyilkosságok folytak.

Haditudósítóként milyen veszélyek leselkedtek rátok?

A legfontosabb szabály, ha háborús területen forgatsz, hogy bármit felvehetsz, csak legyen, aki hazahozza. Vigyázni kell, hogy ne omoljon rád épület, vagy ne haragítsd magadra az orvlövészeket. Mert ha háború van, ott nincsenek törvények, semmilyen jogszabály nem fog megvédeni, a nyakadban lógó akkreditáció sem fog védelmet nyújtani a helyi erőktől, ha másfél órára van tőled a legközelebbi NATO parancsnokság.  Rengeteg veszélyforrás van: orvlövészek, szakadárok, a helyi milícia, amely önhatalmúlag akar törvényt alkotni. Egyáltalán nem egyszerű ilyen területeken forgatni, mivel ha az emberek háborús bűnöket követnek el és ennek nyomait próbálják eltüntetni, gyakran akadályozzák az újságírókat a munkavégzésben, vagy lelövik őket. Amikor a falak mellett osontunk nekünk is figyelnünk kellett, hogy egy ember vagy egy puskacső néz majd ki a szemközti épület ablakain. Miután a forgatás véget ért és elhagytuk a várost, a kamerát fordítva fogtunk és az objektív hátrafelé nézett, hogy rögzítse, ha valaki hátba lő bennünket. Szerbia területére az albán fiú már nem mert bejönni, így egy vajdasági fiú lett az operatőröm, újságíróként pedig azonnal körbevettek bennünket. Kockázatos helyzet volt: kést rántottak, fenyegettek bennünket, mivel a magyarokat nem szerették, a nyugatiakra meg főleg haragudtak. Hála Istennek az operatőröm jól beszélt szerbül és elhitette velük, hogy az orosz TV-nek forgatunk. Akkor csak arra tudtunk gondolni, hogy egyszer érjünk haza épségben és soha többet nem jövünk.

Valóban nem is mentél többször háborús területre tudósítani?

Nagyon értékes tapasztalatokkal gazdagodtunk és az anyag, amit hazahoztunk nagyon jól sikerült. Így annak ellenére, hogy megfogadtam többet nem megyek, rá egy évre mégis kijutottam Csecsenföldre, az azt követő évben pedig a Nyugat-Szaharába.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed a Koszovói haditudósítás során?

Haditudósítóként, és nem újságíróként forgatni nagyon szokatlan volt a körülmények miatt. Amikor Koszovóban forgattunk ránk esteledett és egy szétbombázott épületben aludtunk, a szárazföldi NATO erőktől függetlenül pedig igen sok lövöldözés, robbantás volt éjszaka, ezért nagyon oda kellett figyelnünk. Ami számomra felfoghatatlan volt, hogy amikor a közelben egy épületet felgyújtottak, nem szirénázott tűzoltóautó, nem állták körbe aggódva a helyiek, síri csend volt. Csak a tűz ropogását és a ház összeomlását lehetett hallani. Úgy leégett egy épület, hogy senki nem foglalkozott vele. De rengeteg ilyen esettel találkoztunk, mivel nem volt sem közbiztonság, sem rendőrség.

Méhes Alexandra