[ 2016.11.22. ]

Kerekasztal beszélgetést tartottak November 15-én, Szegeden a Szent-Györgyi Albert Agóra Informatóriumában arról, hogy ma hogy érezzük magunkat, és milyen képünk van a jövőről. A személyes és globális jövő folyamatos kutatása és megálmodása közben hajlamosak vagyunk elfejteni, hogy a jövőt mi magunk formáljuk.  Az esemény az Utópia Szintetizátor Kiállítás programjának volt része, mely alaptémája az elektronikus zene világának kronológiai, művészi, szakmai és tudományos interaktív bemutatása, a kiállítást vasárnapig lehetett megtekinteni.

„Jövőkutatás, tudomány és határai, áltudományok, technológiai fejlődés, tudományos eredmények felhasználása és elnyomása, mesterséges intelligencia, transzhumanizmus, utópia-disztópia, technológiai fejlődés árnyoldalai, civilizációs ártalmak, társadalmi fejlődés, lelkiség és materializmus, hit és vallás, személyes célok és gátjaik. Érzékelésünk határai, tudat, ösztön és érzések kapcsolata, tudomány és művészet, különös tekintettel a zenére, hangok művészetére és esztétikájára, klasszikus és elektronikus zene kapcsolatára.”
 

Ezeknek tükrében szó esett tudományról, technológiáról, zenéről, művészetről, és az emberi lélekről, melyben azt vizsgáltuk, hogy a fejlődésnek melyek az előnyös és hátrányos oldalai, "a régi jó idők" nosztalgiájából táplálhatjuk-e a jövőképünket, tudjuk-e a saját életünket, a környezetünket, a világot úgy formálni, hogy a megvalósíthatatlannak tűnő utópiák és személyes álmaink valósággá váljanak?
 

Beszélgetőpartnerek voltak: Balog József, elnök és művészeti vezető, Magyarországi Alternatív Színházi Központ Színházi Szaktevékenységeket Támogató Egyesület (MASZK), Gyimóthi Zoltán, zenész, karmester, Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar vezetője, Kakuszi Szilvia, klinikai szakpszichológus, Kékesi Márk, szociológus, SZTE Pszichológiai Intézet, Fejlődés és társadalomlélektani szakcsoport, Dr. Tóth László, tudományos főmunkatárs, Magyar Tudományos Akadémia, SZTE Mesterséges Intelligencia Kutatócsoport
 

A kerekasztalt Vörös Péter a program egyik szervezője vezette le és bárki bekapcsolódhatott a jelenlévők közül.
 

A meghívott vendégek szakterületükhöz mérten igyekeztek válaszolni a felmerülő kérdésekre.
 

A bemutatások után, elsőként az a kérdés hangzott el, hogy ki hogy érzi magát most, (ebben a korban)?
 

Kakuszi Szilvia a megelőző napok eseményeit kapcsolta össze tapasztalataival és mondanivalójával. Itt kiemelt, két momentumot: „Nagy a baj.”, „Ezért tartunk, ott ahol tartunk.” Szerinte az utóbbi időben több agresszió van a hétköznapokban és több védelemre van szükség ennek következtében. Korábban figyelembe vették, hogy segítséget mentek kérni, az emberek alázatosabbak voltak. Ma gyakran nem a megfelelő kérdéseket tesszük fel, a fiataloknak sem. Nem kérdezzük meg, hogy mi a baj? Ehhez hozzátette, hogy ma alig vannak őszinte barátságok és szinte azonos értékűvé vált a párkapcsolattal. Ezzel együtt pedig olyan problémáik vannak, mint a felnőtteknek. Mindemellett a nagyfokú érzelmi függés, korai kiégettség, kiábrándultság, valamint önálló intellektus és megnyilvánulás hiánya, illetve az jellemzi ezt a korosztályt, hogy nagyon egyedül érzik magukat.
 

Kékési Márk többek között megjegyezte, hogy lehet azt mondani, az antikvitás óta az utolsó nemzedék mi voltunk, aki letett valamit az asztalra. Ugyanakkor pedig, ha egy korábbi korban ugyanígy leülnénk és ugyanezt a témát fejtegetnénk, valószínűleg ugyanerre a következtetésre jutnánk, mint most.
 

Balog József a színház felől világította meg a jelent és a jelen lenni kérdéskörét. Valamint elmondta ma, nagyon nehéz jelen lenni, a most-ban. Úgy meg kell küzdeni a hallgatók figyelméért az egyetemen, mint akár a színpadon. Megemlítette azt is, hogy mintha félnénk, hogy lemaradunk valamiről?
 

Gyimóthi Zoltán is hasonlóképpen vélekedett, illetve hozzátette, hogy a zenészeket is sokszor próbára teszi ez a jelenség. Valamint kitért arra, hogy minden levezényelt mű egyedi a maga nemében és egy adott karmester sem képes kétszer ugyanúgy megkomponálni egy darabot, mert függ magától az embertől.
 

Dr. Tóth Lászlót a mesterséges intelligencia jelenéről és jövőjéről faggatták. Az este folyamán többek között úgy nyilatkozott, hogy szerinte a közeljövőben robotok különböző munkákat el tudnak majd végezni, ahogy ez kezd látszani most is, de arra még várni kell, hogy emberként gondolkodó masinákat hozzanak létre. Valamint még nem tudják, hogy pontosan mi az a valami, amitől emberi lesz egy gép.
 

A hosszúra nyúlt beszélgetés folyamán számtalan összefüggés, gondolat és megállapítás hangzott még el a résztvevők prezentációjában. Nem volt hiány mókás, vagy éppen lesújtó megállapításból sem. Például, hogy sem a múlt sem a jövő nem létezik, csak a jelen. A múlt csak az egyén gondolatvilágának a része, csak ott létezik. Ha a mindennapok során, a „jövőben járunk”, akkor nem élünk és könnyen reményt vesztettekké válhatunk. S ezért semmi értelme a jövőkutatásnak, vagy talán azért kutatják, mert nem találják?
 

Megvitatásra került az is, hogy születnek-e ma értékek úgy, mint régen? Például a művészetben és a zenében. 
 

Valamint többek között azzal a megállapítással zárult a beszélgetés, hogy ma túl gyorsan fejlődik a technika, míg korábban egy ember szinte ugyanazokat az eszközöket használta egy életen keresztül addig, ez e jövőben egyre jobban változik. 
 

Végül fontos megemlíteni, hogy a téma kapcsán megemlítették Ray Kurzweil könyvét (A szingularitás küszöbén), amely ebben a „műfajban” íródott, ezáltal pedig hasznos válaszokkal szolgálhat mindenki számára.