[ 2016.11.17. ]

Tavaly résztvevője, idén pedig szervezője voltam a saját szakestünknek (az, hogy melyik szaknak volt, jelen esetben  nem bír nagy jelentőséggel), tehát lehetőségem nyílt alaposan belelátni, hogyan is működik ez a szerkezet belülről. Mellékesen megemlítem, hogy az ilyesfajta rendezvény nem egy hatalmas buli, ezek az esték úgymond csapatépítő tréningek, ahol ismerős arcok között egy kis alkohol hozzáadásával jól érezhetik magukat a fiatalok. Ezért nem is sikerült felfognom mikor megkérdeztem tavaly, s idén is a csoporttársaimat, hogy jönnek-e, és egy részük rávágta, hogy nem, a másik részük megkérdezte, hogy pontosan mik szoktak egy ilyen eseményen lenni, aztán legyintve mondták, hogy ők se jönnek. Számomra ez csöppet érthetetlen volt mivel, ezt a saját felsőbb éveseink szervezik nekünk, az a minimum, hogy részt veszünk rajta. Már tavaly is elég csapódott létszámban volt a tömeg, viszont a jó szervezésnek köszönhetően akkor is nagyon jól éreztem magam, és a megkérdezéseim alapján nem csak én, hanem a többi csoporttársam is, akik ott voltak. 
 

Idén a mi szervezésünk alatt került megrendezésre az esemény és nagy örömünkre tanárok is jöttek bő számmal így segítve a jó tanár-diák viszony kialakítását. Viszont meglepetésemre az egy évvel ezelőtti esthez képest még kevesebben jöttek el. Gyakran gondolkodom, hogy azok, akik nem vesznek részt semmilyen iskolai programon vagy egyáltalán nem is lehet velük találkozni az iskolán kívül vajon annyira elfoglaltak vagy csak szimplán lusták vagy nagyképűek ahhoz, hogy a többiekkel találkozzanak az épület berkein kívül. Lehet, hogy erre a kérdésre soha nem kapok majd logikus választ, de legalább sikerül kialakítani a véleményem róluk.  Én úgy gondolkodom, hogy az iskola nem csak egy „tanulásra kialakított hely”, hanem egy élettér, amiben nem árt, ha az ember megismerkedik a környezetévelés esetleg, de nem biztos, hogy még jól is érzi magát benne. 
 

A kis elkalandozás után kicsit kifejteném az idei rendezvény kapcsán tapasztaltakat. Minden azzal kezdődött, hogy megkérdezték, szeretnék-e a szervezői brigád tagja lenni, erre én természetesen örömmel igent mondtam. Majd pár csapatépítő után összeállt a forgatókönyv, nekem konkrétan nem jutott nagy szerep, mindenkinek segítettem abban, amiben csak lehetett. Itt amúgy nem kell nagy csodákra gondolni, nem igényelt idegőrlő munkálatokat, viszont azért megemlítem, hogy így is sikerült kisebb-nagyobb buktatókba ütköznünk rendesen, de hogy máshogy, mint tapasztalatok útján tanul az ember.
 

Mindezek után este hétre volt meghirdetve a kezdés időpontja, de csak nagyon lassan szálingóztak az emberek. Körülbelül éjszaka fél kilenc lett mire sikerült elkezdeni a betervezett programokat. Szomorúan láttam, hogy a megannyi megosztás és reklámozás után a végére egy marék gólyán kívül nem sikerült többet megmozgatni, ez pedig azért sajnálatos, mint ahogy a fentiekben is említettem már, ez elsősorban nekik lett szervezve, hogy jól érezzék magukat, és még egy picit megismerjék egymást és a tanáraikat egy jó hangulatú játékos este folyamán.
 

Mindent összegezve én tényleg jól éreztem magam és úgy tűnt azok is, akik eljöttek, de és itt van az egész történet legfontosabb része, lehetett volna sokkal jobb is, ha többen eljönnek, és mindez felvet egy érdekes kérdést,  vajon szükség van-e még ilyen jellegű eseményekre?